DEHP-ftalátok a magyar egészségügyben – egy láthatatlan történet anyákról, gyerekekről és egy ország jövőjéről
A kismama fáradt. Talán már órák óta fájásokkal küzd, talán még csak most lépett be a szülőszobára. A keze hideg, az idegei feszültek, de mégis megnyugszik egy kicsit: végre itt van. Kórházban. Orvosok, nővérek között. Egy helyen, amelynek lényege elvileg az, hogy védelmet adjon. Bízik bennük. Bízik a rendszerben. Bízik abban, hogy ebben a sterilnek tűnő, fehér falú térben minden mozdulat, minden eszköz, minden döntés az ő és a gyermeke biztonságát szolgálja.
A nővér rutinos mozdulattal infúziót köt be. Egy átlátszó cső, cseppkamra, csatlakozó. Semmi különös. Olyan, mint ezer másik. A kismama nem kérdez. Miért is kérdezne? Ez kórház. Ez gyógyítás. Ez biztonság.
Csakhogy ebben a pillanatban – anélkül, hogy bárki kimondaná – egy mérgező anyag is belép a történetbe. Nem gyógyszer. Nem hatóanyag. Nem valami egzotikus, ritka vegyület. Hanem egy teljesen hétköznapi, szinte láthatatlan anyag: DEHP ftalát.
Egy anyag, amelynek ott sem lenne szabad lennie.
Az orvostechnikai eszközökkel szemben ugyanis létezik egy alapelv, egy axióma, amely egyszerű és megkérdőjelezhetetlen: az orvosi eszköz nem adhat hozzá semmit a kezeléshez. Nem vehet el. Nem változtathat. Az infúziós szerelék feladata mindössze annyi lenne, hogy a gyógyszert változatlan formában eljuttassa a beteg véráramába. Sem többet, sem kevesebbet.
A DEHP-t tartalmazó infúziós szerelék ezt az elvet sérti meg.
A PVC-ből készült csövek önmagukban merevek és törékenyek lennének, ezért lágyítják őket. Ez a lágyító sok esetben a DEHP. Csakhogy a ftalátok nem kötődnek stabilan a műanyaghoz. Nem maradnak „a helyükön”. Kioldódnak.
Lassan, folyamatosan, észrevétlenül. Minél melegebb a folyadék, minél zsírosabb az oldat, minél hosszabb ideig érintkezik a csővel – annál több jut be belőle a szervezetbe. És itt nem bőrfelületről beszélünk, nem belélegzésről, nem valamilyen távoli környezeti hatásról. Hanem közvetlen vérárami expozícióról.
A felnőtt szervezet már így is sérülékeny. De a magzat egészen más helyzetben van.
A ftalátok egyik legdrámaibb tulajdonsága, hogy átjutnak a placentán. Amit az anya szervezete kap, abból a magzat is részesül. Nincs szűrő. Nincs védelem. A vonatkozó szakirodalom és a vegyi anyagok azonosítására szolgáló nemzetközi rendszer, a REACH, világosan leírja: a DEHP endokrin rendszert károsító anyag. A hormonrendszer pedig nem egy mellékes biológiai részlet, hanem az a láthatatlan irányítóközpont, amely a növekedést vezérli, az idegrendszer fejlődését szabályozza, az anyagcserét hangolja, az immunrendszer működését befolyásolja, és végső soron az egész élet pályáját programozza.
Egy magzat hormonrendszere nem stabil, nem kész, nem védett. Egyetlen rossz jel, egy idegen anyag, egy hamis hormonhatás nem feltétlenül okoz azonnali látványos károsodást. De eltolhatja az egész rendszert. Olyan módon, amelynek következményei csak évekkel később válnak láthatóvá. Nem azonnal. Nem drámaian. Hanem lassan, alattomosan.
A gyermek megszületik. Látszólag egészséges. Hazamennek. Az élet megy tovább. A család örül, tervez, remél. Aztán jönnek az apró jelek. A baba rosszul alszik. Sokszor sír. Nehezen megnyugtatható. Később figyelemzavar jelentkezik, nyugtalanság, alvászavar, indokolatlan súlygyarapodás. Az óvodában azt mondják: „kicsit más”. Az iskolában már úgy fogalmaznak: „problémás”. A szakértői papírokon megjelennek a kifejezések: ADHD, diszlexia, autizmus spektrum, tanulási zavar.
Az endokrin rendszert károsító anyagokat – köztük a DEHP-t – a kutatások összefüggésbe hozták neurológiai fejlődési rendellenességekkel, kognitív problémákkal, viselkedési zavarokkal, az immunrendszer gyengülésével, allergiával és asztmával.
És mindezt nem egyszeri találkozás súlyosbítja, hanem az ismételt orvosi beavatkozások. Gondoljunk bele: koraszülött osztály, intenzív ellátás, katéterek, csövek, infúziók. Pont ott, ahol a legvédtelenebbek vannak, ahol a legnagyobb lenne a védelem erkölcsi kötelezettsége.
Külön történet a fiúgyermekeké. A DEHP kifejezetten erősen hat a férfi hormonrendszerre. Csökkenti a tesztoszteronszintet, rontja a spermiumok minőségét, alacsony spermaszámhoz vezet, és összefüggésbe hozható a férfi meddőséggel. Ma már egyes országokban a fiatal férfiak akár negyven százalékánál mutatnak ki rossz spermaminőséget. És mi csak állunk tanácstalanul, és azt kérdezzük: mi történik? Talán ideje lenne kimondani, hogy nem minden „rejtélyes”.
A történet azonban itt sem ér véget. A DEHP szerepel azon anyagok listáján, amelyeket nagy valószínűséggel emberben rákkeltőnek tartanak. De még azoknál is, akiknél nem alakul ki daganatos betegség, az endokrin zavar felboríthatja az anyagcserét, hozzájárulhat az elhízáshoz, fokozhatja a cukorbetegség kockázatát, befolyásolhatja a hangulatot, és növelheti a depresszió esélyét. Ez már nem egyéni tragédiák sorozata. Ez népegészségügyi katasztrófa. És közben a rendszer értetlenül kérdezi: miért ilyen beteg ez az ország?
Magyarországon a válasz egy része kellemetlenül egyszerű. A kórházi beszerzéseknél szinte kizárólag az ár számít. Az olcsó, távol-keleti, DEHP-tartalmú eszközök ellenőrizetlenül áramlanak be. A személyzet nincs érdemben tájékoztatva. A beteg végképp nincs. A következményeket majd a társadalombiztosítás fizeti meg – később, sokszorosan. Az „olcsóbb” rövid távon valójában a legdrágább hosszú távon.
A 2017/1210-es uniós végrehajtási rendelet világosan különös aggodalomra okot adó anyagként azonosította a DEHP-ftalátot, és miközben Európa döntő többsége ennek szellemében mozdult el a kiváltás irányába, csupán Magyarország és Dánia volt az a két ország, amely érdemben nem állt be a végrehajtás mögé. Dánia esetében ez leginkább adminisztratív, ügyintézési hiba benyomását kelti egy világszínvonalú egészségügyi rendszerben, Magyarország esetében azonban nehéz nem arra gondolni, hogy a döntés hátterében egyszerűen a pénz áll: az olcsó, távol-keleti, DEHP-tartalmú eszközök rövid távon kevesebbe kerülnek, még ha hosszú távon súlyos egészségügyi és társadalmi árat is fizet értük az ország. Ez a különbség önmagában is sokat elmond arról, mennyire másképp értelmezik egyes államok az egészséghez való jogot és az állami felelősséget.
És itt jutunk el a kérdéshez, amely már nem csak egészségügyi, hanem erkölcsi kérdés is. Lehetne kevesebb adriai jachtot vásárolni.
Lehetne kevesebb határon túli szavazatot pénzzel megvenni. És lehetne végre itthon, az anyaországban minőségi, mérgezésmentes egészségügyi ellátást biztosítani. Mert egy ország nem attól erős, hogy mennyi betonstadionja van, hanem attól, hogyan bánik az anyáival, a gyerekeivel, a betegeivel.
Nem anyag-ország kellene legyünk a politikusok szemében.
Hanem Anyaország.
És az anya nem mérgezi a gyerekét.
Soha.
Politikai felelősség és felelősségvállalás hiánya…
Amikor egy ország egészségügyi rendszerében évtizedeken keresztül rutinszerűen használnak olyan orvostechnikai eszközöket, amelyekről nemzetközi, európai és hazai szakmai anyagok egyaránt rögzítik, hogy endokrin rendszert károsító, a reprodukciót veszélyeztető, potenciálisan rákkeltő anyagokat bocsátanak ki, akkor egy bizonyos ponton túl már nem lehet azzal védekezni, hogy nem volt más megoldás vagy hogy senki sem tudott róla.
A jog nyelvén ezt előrelátható kockázatnak nevezik, és ez a fogalom élesen elválasztja a véletlent a rendszerszintű mulasztástól.
A magyar állam az egészségügyi ellátásban nem pusztán finanszírozó, hanem ellátásszervező és szabályozó is, vagyis ő határozza meg a beszerzési kereteket, ő alkotja meg az alkalmazandó minimumszabályokat, és ő felel az ellenőrzésért is, vagy éppen annak elmaradásáért. Amennyiben az állam tud vagy tudhat egy orvosi eszköz kockázatairól – márpedig a DEHP-ftalátok esetében ez dokumentált tény –, akkor elmulasztott intézkedés esetén felelősség keletkezik akkor is, ha az adott anyag formálisan engedélyezett, mert az engedélyezettség soha nem jelent egyet a kockázatmentességgel.
A közbeszerzések világában létezik egy alapelv, amely szerint a legolcsóbb ajánlat nem írhatja felül a legbiztonságosabbat, ha emberi egészségről van szó, és ha egy beszerzési rendszer kizárólag az egységárat értékeli, figyelmen kívül hagyja a hosszú távú egészségkárosodást, valamint nem differenciál sérülékeny csoportok – újszülöttek, várandós nők, intenzív osztályon kezelt betegek – szerint, akkor az már nem egyszerű gazdasági döntés, hanem strukturális mulasztás, amely jogilag a gondatlan veszélyeztetés rendszerszintű formáihoz, a felróható mulasztáshoz és az előrelátható kár elfogadásához közelít.
Mindez nem azért történik, mert valaki szükségszerűen rossz szándékkal jár el, hanem azért, mert a rendszer így lett felépítve, és így működik évek óta.
Ehhez szorosan kapcsolódik a tájékoztatás hiánya is, amely a betegjogok egyik legsúlyosabb, mégis legcsendesebb megsértése, hiszen a magyar betegjogi szabályozás egyértelműen kimondja, hogy a betegnek joga van tudni, milyen kockázatoknak teszik ki, a DEHP-tartalmú eszközök esetében azonban a betegek nem kapnak érdemi tájékoztatást, nincs valódi választási lehetőségük, és nem tudják visszautasítani az adott eszközt, ami jogi értelemben nem aktív bántalmazás, hanem információs megfosztás, márpedig az információ elvétele önmagában is súlyos jogsértés, különösen akkor, ha hormonrendszert, termékenységet és gyermekek fejlődését érintő kockázatokról van szó. Innen már csak egy lépés a politikai felelősség kérdése, amely ritkán hangzik el nyíltan, de a költségvetési döntések mindig pontosan elárulják, mit tart fontosnak egy adott hatalom: ha van pénz stadionokra, presztízsberuházásokra és látványprojektekre, miközben nincs pénz ftalátmentes orvostechnikai eszközökre, biztonságosabb alternatívákra és átlátható beszerzési rendszerekre, akkor ez nem forráshiány, hanem tudatos prioritásválasztás, és minden prioritásválasztásnak erkölcsi következménye van.
Itt ér össze a jog, az egészségügy és a politika, mert egy olyan ország, amely elfogadja, hogy az újszülöttei már a születésük pillanatában mérgező anyagokkal találkoznak, belenyugszik abba, hogy a következmények majd évek múlva derülnek ki, és mindezt az olcsóság mögé rejti, nem anyaországként működik, hanem anyag-országként, ahol az emberi test költségtényezővé, a gyermek statisztikává, a jövő pedig halasztott problémává válik, holott egy anya nem így működik, mert egy anya megelőz, nem spórol a gyereke egészségén, és nem mondja azt, hogy majd később kezeljük.