Jogászbűnözők nem csak ideológiai alapon: náluk tényleg kétszer csenget a postás – VÉLEMÉNYCIKK
A Szőlő utcai rémtettek nyilvánosságra kerülése – nem kis részben Juhász Péter politikus – újságíró kitartó munkájának köszönhetően – egy olyan jelenségre irányította rá a figyelmet, amellyel a magyar közvélemény eddig legfeljebb ösztönösen, de nem fogalmi szinten szembesült. Egy új, pontosabban eddig meg nem nevezett „szakma” vált láthatóvá: a jogászbűnözők világa (ld. pl. a hivatkozásban szereplő, Kuslitssal titoktartást aláírató rendőr alakját, pl.).
Magyarországon ma választásra jogosultak és nem jogosultak egyaránt döbbenten figyelik, miként lehetséges az, hogy egy gyermekvédelmi szakember ellen azonnal büntetőeljárás indul, miközben egy több mint tíz éve húzódó, gyermekkereskedelemmel, gyermekpornográfiával és kiskorú ellen elkövetett nemi erőszak minősített eseteivel összefüggő bűncselekmény-sorozat ügyében a mai napig nincs érdemi lezárás.
Igaz, néhány érintett előzetes letartóztatásban van, ám az ügy súlypontja – amely Juhász Péter Pál gyermek- és emberkereskedelemhez köthető tevékenységéhez kapcsolódik – továbbra is feltáratlan maradt. Az iratokból az is egyértelművé vált, hogy az elkövető nem pusztán szervezője volt a rendszernek, hanem maga is aktív részese volt azoknak a kegyetlen módszerekkel kicsikart rabszolgai “szolgáltatásoknak”, amelyeket az áldozatoktól embertelen módszerekkel kényszerítettek ki.
Mindezek ellenére az ügyben a mai napig nincs valódi jogorvoslat, nincs érdemi eredmény. Sőt, joggal állítható: ha Juhász Péter újságíróként nem tárja a nyilvánosság elé a történteket, ez az ügy is eltűnt volna a magyar közélet süllyesztőjében, számos más, hasonló súlyú botrányhoz hasonlóan.
És ekkor lép színre az a kör, amelynek létezését a jelen írás „szakmai” névvel illeti: a jogászbűnözők közössége. Egy olyan, Magyarországon jelentős létszámban jelen lévő csoport, amely – a szerző megítélése szerint – nagyjából ezer fő körülire tehető, és amely aktív fenntartója annak az autokratikus rendszernek, amely egyrészt az európai uniós források elszivattyúzására, másrészt a kiskorúak prostitúciójára és kiszolgáltatására épül.
Erről a körről a sajtó – beleértve az úgynevezett ellenzéki sajtót is, amely a szerző véleménye szerint legalább annyira leváltásra érett, mint maga a politikai ellenzék – feltűnően keveset ír. A „jogászbűnöző” kifejezés leginkább a közösségi médiában bukkan fel: devizahiteles károsultak nevezik így a végrehajtót, más ügyek sértettjei alkalmazzák dühük kifejezéseként, de átfogó, elemző módon alig találkozni vele.
Ennek egyik oka éppen az, hogy a jogászbűnöző mint fogalom nem rendelkezik hivatalos, katedra-szerű definícióval. Éppen ezért vállalja a jelen cikk szerzője, Nagy Antal – egyetemi oktató, a Károli Gáspár Református Egyetem oktatója –, hogy kísérletet tesz a fogalom egyetemi szintű meghatározására.
Mindenekelőtt rögzíteni kell: a jogászbűnözőség fogalma önmagában oximoron, paradoxon. Olyan ellentmondásos kifejezés, amely szöges ellentétben áll mindazzal az esküvel és fogadalommal, amelyet egy jogász az egyetemi diploma megszerzésekor, az ügyvédi szakvizsga letételekor vagy egy hivatali munkakör elfoglalásakor tesz. A jogász esküje az igazság szolgálatáról szól; arról, hogy az illető – legalább elvi szinten – életét és munkáját az igazság érvényesítésének szenteli.
Ezzel szemben a „bűnöző” fogalma olyan személyt jelöl, aki saját boldogulását, családja fenntartását és sikereit a jog, a törvény és az etika teljes figyelmen kívül hagyásával, sőt azokkal szembemenve kívánja biztosítani. A szerző álláspontja szerint a jogászbűnöző olyan ember, akinek gondolkodásában – a modern számítógépes világ hasonlatával élve – hibás algoritmusok futnak: olyan minták és modellek, amelyek nemcsak jogellenesek, hanem etikailag is elfogadhatatlanok.
Ez a magatartás ráadásul nem lineárisan, hanem négyzetesen romboló hatású. Hiszen egy olyan szakemberről van szó, akinek elsődleges feladata éppen az lenne, hogy erősítse az állampolgárok igazságszolgáltatásba vetett hitét, védje a jogállami intézményrendszert, és fenntartsa a közbizalmat. Ezzel szemben a jogászbűnöző belülről bontja le ezt a rendszert, miközben látszólag annak részeként működik.
Az, hogy a jogászbűnözőségnek nincs törvényi definíciója, részben éppen ebből a paradox jellegből fakad. Másrészt azonban csak látszólag igaz az, hogy nincs fogalma. Valójában a Büntető Törvénykönyv és a büntetőeljárási szabályok részletesen felsorolják azokat a bűncselekmény-típusokat – hivatali visszaélés, a költségvetés megkárosítása, az igazságszolgáltatás rendje elleni bűncselekmények hivatali minőségben –, amelyek alapján a szakmai zsargonban, tárgyalótermi folyosókon vagy félhangos suttogásokban pontosan tudják, kiről beszélnek, amikor azt mondják: „ő jogászbűnöző”.
Éppen ezért nem várható, hogy a Büntető Törvénykönyvben valaha is külön paragrafus szülessen „jogászbűnözés” címmel. A jogalkotók ugyanis – rendszerelméleti szempontból nézve – éppen azok közül kerülnek ki, akik a legkorábban és legközelebbről találkoznak e jelenséggel. Ha pedig egy rendszer túlságosan kontaminált, vagyis túl sok benne a hivatali bűnelkövető és túl kevés a valódi bűnüldöző, akkor nem reális elvárás, hogy saját magát pontos fogalmakkal leírja és szankcionálja.
Mindezt erősíti az a tény is, hogy a témában megszólaltatott mesterséges intelligencia rendszerek egybehangzóan állították: Magyarországon a jogászbűnözés rendszerszintű, szervezett, együttműködő struktúraként működik. Olyan mértékben szervezett és integrált, hogy néhány kirívó esettől eltekintve nincsenek ikonikus arcai, nincsenek „negatív sztárjai”, akik úgy emelkednének ki, mint a testépítésben Arnold Schwarzenegger, vagy a bulvárvilágban az „aranyásó” hölgyek ikonikus figurái.
Éppen ez a rendszer legnagyobb ereje – és egyben legnagyobb veszélye.
Az elmúlt évtizedekben Magyarországon mindössze néhány letartóztatott ügyészről és egy-két bíróról beszélhetünk. Ez önmagában azonban semmit nem bizonyít. Sőt: ha elfogadjuk a szerző alapállítását, miszerint a jelenlegi rendszer önmagában és egészében mérhetetlenül korrupt, akkor a matematika legegyszerűbb szabályai lépnek életbe. Mínusz egy szorozva mínusz eggyel – az plusz egy. Ha egy korrupt rendszer letartóztat valakit, abból logikailag akár az is következhet, hogy az illető nem volt elég korrupt. Vagy éppen ellenkezőleg: annyira mértéktelenül és kontrollálhatatlanul korrupt volt, hogy még ez a jogászbűnözőkkel átszőtt rendszer sem tudta kordában tartani.
A jogászbűnözőség ugyanis nem új keletű jelenség, hanem történelmi hagyományokra tekint vissza. Gyökerei nagyjából a rendszerváltozás idejére vezethetők vissza, arra az időszakra, amikor az éppen aktuálisan mindenkoron uralkodó párt – jellemzően a Fidesz, de később az MSZP idején is – kimondatlanul ugyan, de nagyon is világosan azt üzente: mindent nekünk, semmit nektek. Ez a logika nemcsak a hatalomgyakorlásra terjedt ki, hanem magára a bűnelkövetésre is. Mintha még azt is kisajátították volna: bűnt elkövetni is csak a hatalom birtokosainak volt joga.
Ebben az összefüggésben különösen érdekes Magyar Péter, a Tisza Párt alapítójának és méltán főideológusának álláspontja, miszerint valójában nincs érdemi különbség a Fidesz és az MSZP között. Ha ez igaz – és a jogászbűnözői tevékenységek területén különösen nehéz cáfolni –, akkor ezen a terepen is inkább szimmetriáról, mintsem politikai törésvonalakról beszélhetünk. Ezt a szimmetriát erősíti Polt Péter személye is, aki nemcsak a Fidesz-korszak meghatározó főügyésze, hanem az MSZP-s időszakban is ő volt a főügyész. Úgy tűnik tehát, hogy nem csupán a Kommunista Ifjúsági Szövetség egykori párttagkönyvei jelentenek közös nevezőt a két politikai oldal között (MSZP-FIDESZ), hanem konkrét személyi kontinuitás is létezik.
Ez már nem pusztán szerkezeti probléma, hanem kifejezetten személyi kérdés. A magyar jogászbűnözőség ugyanis tekintélyében, szervezetében és működésében egyetlen, névvel, címmel és telefonszámmal rendelkező, közismert személyhez köthető: Polt Péterhez. A szerző álláspontja szerint Polt Péter korábbi fideszes párttagként gyakorlatilag megalapozta és intézményesítette a jogászbűnözőség rendszerét, majd olyan szintre fejlesztette, hogy Magyarország mára Európa legkorruptabb államává vált.
Ennek következményei drámaiak. Középkori, sőt ókori viszonyokat idéz az a tény, hogy tizennégy év alatt sem sikerült tövéről hegyére felszámolni – vagy akár csak érdemben megakadályozni – kiskorú gyermekek állami intézményekben zajló rabszolgakereskedelmét és szexuális kizsákmányolását, legyen szó prostitúcióról vagy gonosz intézményvezetői szándékról. És mindehhez társul a világtörténelem legnagyobb bankrablása: a Magyar Nemzeti Bank kifosztása, mintegy hatszázötven milliárd forintos nagyságrendben, Polt Péter feleségének alapítványi szerepvállalásával együtt.
Mindezek alapján kijelenthető: Magyarországon a jogászbűnözés nem egyes arcokhoz kötődő, elszigetelt jelenség, hanem egységes, jól szervezett, rendszerszinten működő struktúra. Olyan szervezeti forma, amely már keletkezésének pillanatában homlokegyenest szemben áll a joggal és a jogállamisággal, működésében és filozófiájában pedig annak tökéletes ellentéte. Ha valaki a jogászbűnözés útjára lép, akkor minden kétséget kizáróan kijelenthető: a szó legklasszikusabb értelmében vett bűnelkövetővé válik, még ha tevékenysége jogi köntösbe is van csomagolva.
És hogy ne kizárólag Polt Péter neve szerepeljen a palettán: megemlíthető a debreceni T. Ferenc ügye, vagy a Budapesten az elmúlt hónapokban letartóztatott Sz. Eszter ügyészek esete is. Ám hangsúlyozni kell: egy ilyen velejéig korrupt rendszerben nemhogy nem negatív referencia, hanem lassan már-már dicsőség, ha egy-egy ügyészt vagy bírót letartóztatnak. A rendszer működési sajátosságai és a mesterséges intelligencia által Magyarországra vonatkozóan visszaadott elemzések egyaránt azt mutatják, hogy nálunk nincs arcokhoz köthető jogászbűnözés, kizárólag rendszerszintű, szisztematikus működés.
A közvéleményt azonban nem csak a Szőlő utcai ügy vagy a Magyar Nemzeti Bank kifosztása érdekli. Legalább ekkora súllyal vetődik fel a kérdés: mi történt a Fidesz-kormány tizenhat éves uralkodása alatt eltűnt, egyes becslések szerint több mint háromszáz milliárd eurónyi közvagyonnal. Ez az összeg nem spontán módon, hanem egy körülbelül ezer–ezerkétszáz főből álló, jól szervezett, hazai és nemzetközi dimenzióban gondolkodó bűnszervezet működése révén tűnt el, amelyet a szerző álláspontja szerint Orbán Viktor, Magyarország jelenlegi miniszterelnöke vezetett és irányított.
Ezt a gazdasági bűnszervezetet szolgálja ki az a mintegy ezer főnyi, magasan képzett, magas beosztású jogászbűnözői kör, valamint az országban működő körülbelül nyolcvan jogászbűnöző ügyvéd, akik nélkül ez a rendszer nem lett volna fenntartható. Gyakori lakossági kérdés: ugye senki sem gondolja komolyan, hogy Orbán Viktor egymaga lopta el ezt az elképzelhetetlen összeget? Természetesen ez fizikailag is lehetetlen lett volna. Az azonban nagyon is reális, hogy piramisstruktúrában, strómanok – Magyar Péter szavaival élve: sameszok – hálózatán keresztül szolgálták ki.
Ahhoz pedig, hogy a lakosság által érzékelt személy elleni és vagyon elleni bűncselekmények kapcsán soha ne induljon valódi nyomozás, elengedhetetlen volt az a körülbelül ezer jogászbűnöző hivatali pozícióban, a további nyolcvan magán ügyvéd és nagyjából negyven korrupt végrehajtó, akik ezt a rendszert felépítették, testet adtak neki, és a mindennapi működését biztosították.
Itt merülnek fel azok az abszurd, de jogos kérdések is, hogy miként kommunikál egymással egy ezer fős jogászbűnözői hálózat. Van-e saját TikTok- vagy Facebook-oldaluk, vagy kizárólag titkos WhatsApp-csatornákon jelölik meg azokat a vállalkozókat, akikkel óvatosnak kell lenni, mert túl sokat tudnak? Egy biztos: erre a kérdésre 2026. április 12-éig aligha kapunk érdemi választ.
A konklúzió azonban világos: Magyarország az ezer jogászbűnöző országa. Ez adja meg a legegyszerűbb és legpontosabb választ arra, miért nem indult soha valódi nyomozás a Mátrai Erőmű, most újonnan a Dunakeszi Járműjavító felszámolása vagy a korrupt közbeszerzések – szolgáltatások beszerzése ügyében, hogyan történhetett meg a világ egyik legnagyobb bankrablása, és miként valósulhatott meg gyermekpornográfia, gyermekkereskedelem és gyermekprostitúció állami intézmények falain belül. Minderre a válasz egyetlen szóban összefoglalható: szervezett jogászbűnözés.
Mindez nem csupán jogállami, hanem nemzetbiztonsági kérdés is. A jogászbűnözőség leépítése azonban szintén a Fideszhez köthető módon maradt el. Már csak groteszk mellékszál, hogy mindeközben az oroszok gyakorlatilag ki-be járnak a külügyminisztérium adatszervereire. De nem csak külső, hanem belső fenyegetés is létezik. A Fidesz a 2010-es évek elején „rendezte” a nemzetbiztonság ügyét: pénzzel befogta azok száját a Nemzetvédelmi Egyetem felépítésével, akik valódi, érdemi nemzetvédelmet szerettek volna, miközben eltávolította a szolgálatok éléről azokat, akik időben jelezhették volna Polt Péter túlkapásait és az általa kinevelt „ifjú padawánok” veszélyes működését.
Végül fontos rögzíteni: jogászbűnöző nem csak hivatali személy lehet. Jogászbűnöző az az ügyvéd is, aki „eladja” az ügyet, aki “két kapura játszik”, vagy összejátszik az ügyészséggel. Az, aki több ügyfél megbízását úgy szolgálja ki, hogy a bíróság háta mögött – vagy akár vele együttműködve – előre leegyezteti, kinél milyen ítélet vagy felmentés várható, ahol a pénz és a befolyás dönt.
Jogászbűnöző az is, aki életében akár egyetlen alkalommal részt vett bűncselekményben. Jogászbűnöző az, aki jogi végzettséggel rendelkezik, tudomást szerzett egy bűncselekményről, de azt elhallgatta. Jogászbűnöző az, aki olyan információ birtokában volt, amely felmentéshez vezethetett volna, de eltitkolta, és ezzel büntetőeljárást vagy elítélést idézett elő. Ő egy irreverzibilis folyamaton ment keresztül: élete végéig jogászbűnöző marad. És jogászbűnöző az is, aki hallgatólagosan vagy tevőlegesen segítette a bűnelkövetőket, és nem tett meg mindent azért, hogy az igazság napvilágra kerüljön.
Így tehát nyugodtan konstatálható, hogy a jogászbűnözőség nem pusztán jogi kategória vagy eljárásjogi probléma, hanem legalább ennyire erkölcsi és etikai norma is. És felvet egy provokatív, de logikus kérdést: mivel Magyarországon a jogi egyetem elvégzése után a jogászok a „Dr.” rangot automatikusan megkapják, vajon nem lenne-e jogos és társadalmilag elvárható, hogy súlyos, bizonyított jogászbűnözői magatartás esetén – amikor bíróság előtt, törvényes eljárásban, akár európai uniós fórumig vagy akár a hágai nemzetközi bíróságig elmenve is megállapítható, hogy valóban bűncselekmény történt – a „Dr.” betűszót az érintett személy élete végéig a „JB” jelölésre, azaz „jogászbűnözőre” cseréljék?
Ha valaki felvette a doktori rangot, majd később igazoltan, bizonyítottan bűncselekményt követett el, akkor a társadalmi logika szerint a folyamatnak a reverz oldala is történjen meg: kapja meg a JB ragot, vagy angol kifejezéssel élve a „criminal lawyer” minősítést. Ennek megfelelően akár CL jelölést is kaphatna, és ez a jelölés – a szerző felvetése szerint – akár köteles legyen megjelenni a személyi igazolványban és az útlevélben is.
Ezen a ponton adódik a legelső, nagyon hétköznapi kérdés: mit tehet egy átlagember, ha jogászbűnözővel találkozik? Erre a válasz a szerző hasonlata szerint nagyjából ugyanaz, mint amit egy versenykerékpáros tehet, ha pl. az erdélyi biciklitúrája során egy parkolóban hirtelen egy medvével találkozik, úgy, hogy nincs ott senki más. A válasz: semmit.
Magyarországon tehát – a fenti okfejtés logikája szerint is igazolható módon – ma kifejezetten peches az, aki jogászbűnözővel kerül szembe, mert a jogászbűnözői rendszer jól szervezetten, strukturálisan működik Hazánkban. Praktikusan nincs valódi, hatékony jogi eljárás velük szemben. A feljelentéseket többnyire nem követi nyomozás, így vádemelés sem, nincs bűnvádi eljárás, tehát a feljelentést nem követi büntetőeljárás, és az esetek jelentős részében az ügy végül a feljelentőre fordul vissza.
A közelmúltban is voltak ilyen ügyek: nemcsak gazdasági természetű esetek, hanem személy elleni cselekmények is. A hivatalos személyek által elkövetett erőszakos cselekmények sem kerültek érdemben vizsgálatra, így bizonyításra sem, a sértett álláspontját nem vették komolyan, az ügyek kezelése inkább politikai alapon történt.
Így a gyakorlati tanulság – a szöveg következtetése szerint – az, hogy a jogászbűnözőket messzire el kell kerülni, ugyanúgy, mint az erdélyi hegyekben szabadon kószáló barna medvéket. A magyar jogrendszer jelenleg – ebben az értelmezésben – semmiféle védettséget nem ad velük szemben.
Ezt maguk a jogászbűnözők is tudják. Ugyanakkor azt is tudják, hogy a rendszernek van egy saját belső védelmi mechanizmusa. Elméletben tehát egy jogászbűnöző nem teheti meg, hogy minden egyes nőt az utcán megállít, berángatja az autójába és megerőszakolja. De az sem zárható ki teljesen, hogy ilyen esetek mégis előfordulnak – ha nem is naponta, de akár havi egy-két alkalommal –, és ezekkel szemben sincs valódi védelem.
Kivételként a szöveg azt a szűk helyzetet nevezi meg, amikor egy szemérem elleni cselekmény vagy erőszak kapcsán olyan bizonyítási helyzet áll elő, amelyet már nem lehet „meghackelni”: például nem manipulálják az igazságügyi orvosszakértői véleményt, az áldozat végigmegy az eljáráson, és rendelkezésre állnak konkrét, tárgyi bizonyítékok – spermiaminta a ruházaton, a testben, illetve más helyeken –, továbbá az áldozat a fizikai erőszak nyomait is viseli, és mindez a sajtó jelenlétében kerül napvilágra. Ilyenkor talán létrejöhet olyan ügy, amelyet Magyarországon törvényi erővel is igazolni, illetve szankcionálni lehet.
Ám gondoljunk bele: egy olyan országban, ahol – a szöveg állítása szerint – egy hatszázötven milliárd forintos bankrablást sem nyomoznak ki, és ahol a számítások szerint tizennégy éven keresztül állami intézményben „hivatalosan” zajlott a gyermekprostitúció, ott senkit nem fog különösebben megzavarni, ha egy magas beosztású ügyész vagy bíró jogászbűnözőként erőszakot követ el. Ma Magyarországon ma nincs védelem a jogászbűnözőkkel szemben.
A szerző szerint a jogászbűnözők nemcsak testi kényszer alkalmazásában járhatnak el korlátlanul, hanem egész vagyonokat is el tudnak kobozni, sőt vállalatokat is képesek elvenni. Példaként kerül elő a debreceni Kartonpack Zrt., a debreceni Dispomedicor Zrt. megszerzése, valamint más ismert és kevésbé ismert ügyek. Ezek a szöveg szerint mind olyan esetek, ahol a jogászbűnözők megrendelésre, kedvtelésből, saját érdekből vagy akár konkurens üzleti felkérésre is képesek egész cégeket eltulajdonítani, és mindezzel szemben nem működik érdemi jogi védekezés.
Külön hangsúlyos elem, hogy a Kartonpack esetében a céget átvevő az állammal szemben folyó pereket is leállíttatta. A szöveg ebből azt a következtetést vonja le, hogy a jogászbűnözőség Magyarországon szisztematikusan és szervezetten működik, és a gazdasági térbe is mélyen behatol.
Változás addig nem is lesz és nem is lehet, amíg nincs teljes körű rendszerváltás, mert a Fidesz jelenlegi rendszere teljes egészében korrumpált, és mind vagyon elleni, mind személy elleni bűncselekmények vonatkozásában lényegében korlátlan lehetőséget biztosít a jogászbűnözőknek. A szerző megismétli: kivételt csak az olyan esetek jelenthetnek, ahol kamerafelvétel, hangfelvétel – például bírósági tárgyalóteremben készült hanganyag – vagy fehérjeminta igazolja a bűncselekmény elkövetését.
Minden más esetben a jogászbűnözők mögött – vélhetően a korábbi legfőbb ügyész irányításával – összezár a rendszer, és nincs érdemi vizsgálat.
Ezután felmerül a következő kérdés: maga a jogász szakma hogyan viszonyul a jogászbűnözőkhöz? Nehezen hihető, hogy ezek a fiatalemberek már középiskolában is úgy működtek volna, hogy megerőszakolják a történelemtanárnőt – bár a szöveg szerint ez sem teljesen kizárt. Általánosságban azonban úgy fogalmaz: a jogász szakma névleg azt mondja, hogy szeretné kizárni a bűnözőket a tagjaik közül, de teljesen más az, hogy ki hogyan viselkedik elvben és etikusan, illetve hogyan viselkedik „a pénztár előtt”, vagyis amikor konkrét érdek, pénz és kényelmi szempontok kerülnek elő.
Az is beszédes, hogy az elmúlt tizenhat évben egyetlen ügyész sem állt fel a poltpéteri alkalmatlanságok miatt. Ez azt mutatja, hogy a jogász szakma elviekben és szóban elítéli a jogászbűnözőséget, nem is tekinti szakmának, sőt önálló bűnözői ágnak sem, inkább egyfajta „megbotlásként” kezeli, holott a szerző szerint a jogászbűnözők által okozott társadalmi és gazdasági kár sokkal nagyobb, mint a kispályás, hétköznapi utcai bűnözők által okozott károk összege.
Vagyis a jogász társadalom szóban elítél, de a pénztárnál mindenki a saját zseb, a saját érdek, a saját kényelme szerint viselkedik. Ez is lehet az egyik oka annak, hogy nincs törvényes megtisztulás.
És itt kapcsolódik be a választások kérdése is. A szerző szerint óriási kérdés a 2026. április 12-i parlamenti választások kimenetele, mert elképzelhető, hogy a választás nem lesz törvényes, és így kérdésessé válik, hogyan fog majd a bíróság vagy az ügyészség ítélkezni. Példaként említhetjük az évek óta közismert szavazatvásárlásokat, illetve azt az ügyet is, amikor egy szabolcsi házba háromszáz ukrán választót jelentettek be. Ezek olyan fennmaradó kérdések, amelyekre nincs megnyugtató válasz.
Szintén nagy kérdés, hogyan viselkedik majd a jogász társadalom, ha Magyar Péter megnyeri a választásokat, de nem szerez kétharmadot – mert a szerző szerint erre az esetre a jelenlegi államhatalom már keményen készül. Felmerül Orbán Viktor elnöki státuszba történő bebetonozása vagy egy ahhoz hasonló konstrukció lehetősége. Ennek részeként kiemelt jelentőségű a két alkotmánybíró, az exfideszes dr. Hende Csaba és Polt Péter bebetonozása az Alkotmánybíróságba, valamint dr. Nagy Gábor pozícióban tartása. Kérdés, hogy a választások után ezek a hivatalnokok maradhatnak-e.
A szöveg szerint vízválasztó Magyar Péter valódi hozzáállása is: mit fog reagálni például arra, ha Polt Péter maradni akar még tíz évig, miközben az Orbán-klán által elkövetett – a szöveg állítása szerint – több száz milliárd eurós bűncselekmények az akkori törvények és rendeletek alapján végérvényesen elévülnek.
Felmerül az is, várható-e tömeges felmondás az ügyészségek élén. A szerző következtetése: valószínűleg nem, mert a havi fizetés többet ér, még akkor is, ha csak pár hónapig esne ki, hiszen ha a teljes ügyészség leállna, Polt Péter előbb-utóbb kénytelen lenne lemondani. Csakhogy ehhez kellene a teljes ügyészi kar – ami nem fog megtörténni, mert a szerző szerint borítékolhatóan az ügyészek legalább kétharmada a Fideszre fog szavazni.
Ezzel állítja szembe a szöveg azt, amit korábban Márki-Zay Péter mondott: hogy már a smasszerek is nagyon várják a fideszeseket a börtönben.
Végezetül egy „bulvárosabb” kérdést is felteszünk: hogyan alakul ki, hogyan lesz valaki jogászbűnöző? És a válasz – az előző gondolat folytatásaként – az, hogy senki sem születik jogászbűnözőnek.
Az általunk megkérdezett egyetemi szakértő véleménye szerint a bűnözői pályára történő “rálépés” sokszor egészen banálisnak tűnő ponton kezdődik: akkor, amikor a fiatal diák megérkezik egy vidéki városból, kitűnő bizonyítvánnyal, az édesanyja által szépen kivasalt fehér ingben, és – szinte észrevétlenül – belekeveredik az első jogász egyetemi orgiába. Vagy akkor, amikor rájön: a „heti három buli” csak az alap, mert hétfőn, kedden és szerdán biztosan van valami, csütörtök délben pedig már utaznak haza a nebulók, mintha ez így lenne kitalálva.
A szakértő szerint a jelenlegi jogász alapképzés „tudománya” egyszerűen nem tanulható meg úgy, hogy közben az egyetemen három-négy buli van hetente, a környező intézményekben pedig még legalább ugyanennyi. A rendszer olyan, mintha eleve arra épülne, hogy a hallgatók gyakorlatilag nem alszanak: vagy tanulnak, vagy órán vannak, vagy otthon alszanak, vagy buliznak. És miközben az alkohol évtizedek óta szerves része a jogi egyetemi kultúrának, az utóbbi időben – sajnálatos módon – a drogkészítmények és a különböző anabolikus szerek is elérhetővé válhattak, mint ahogyan számos hazai szórakozóhelyen a híradások szerint.
A sajtóból megismerhető információk alapján a magyar kormány – kivételesen – ebben a kérdésben kifejezetten aktívan lép fel. A szakértő mégis úgy látja: valahol már az egyetemi időszakban megindul a jogászbűnözőség „előszobája”. A feltételezések szerint központi adatgyűjtés keretében kompromittáló felvételeket, információkat gyűjtenek az ifjú jogászokról, majd az így megszerzett anyagok alapján lényegében kompromittálják őket.
Szakzsargonnal élve: összekenik őket.
Lehet ez egy illegális rendezvényen való részvétel, vagy akár egy első kábítószeres élmény. A lényeg, hogy ettől kezdve zsarolhatóvá válnak, és a későbbiekben – amikor a fiatal hallgatóból hivatali munkakörbe lépő nyomozó, ügyész, vagy akár egy évtizeddel később bíró lesz – a „szerv” ezt az anyagot felhasználhatja.
A hangfelvételek és fényképek készítésének hagyománya a szöveg szerint különösen Debrecenbe datálódik. A rendszerváltás első nagy zsarolásos ügye is egy ismert helyi nagypolitikushoz kötődik: a négyes főút mellett prostituáltakkal folytatott beszélgetés és kommunikáció során készült felvételhez. Vagyis a jogászkörökben a zsarolásnak és az egymás megfenyegetésének komoly hagyománya van.
Ebben a közegben különösen súlyos probléma – a szakértő értelmezésében –, hogy az egyetem alatt a hallgatók gyakran „puskázni” kényszerülnek. Ez egy jogász esetében már önmagában komoly etikai kérdés: hiszen ha puskázik, akkor definíció szerint nem tett meg mindent a diploma megszerzéséért. Ilyen értelemben a diploma már „hamis” jellegű, de legalábbis erkölcsileg sérült. Még egyetlen puskázás is lehet egy olyan vörös vonal, amelyet az ifjú jogász átlép, és ez később örök frusztrációként kísérheti végig a szakmai karrierjén. Ennek – a szöveg szerint – megvan a maga szakmai pszichológiája.
Fontos ugyanakkor az is, hogy a jogászbűnözők egyáltalán nem különleges emberek: nincs olyan külső jegy, amely alapján biztosan azonosíthatók lennének. Egy dolog azonban biztos: személyükben teljes egészében elbújnak a hivatali rend által biztosított védettség mögé. Ismeretlen névvel, ismeretlen címen élnek, és – ha jogászbűnözőként hivatali személyről van szó – a szervezet teljes erőforrásrendszerét szabadon használhatják a saját üzérkedéseikhez.
Ehhez ugyanakkor kell egy összekötő: egy minden szempontból kétségtelenül megbízható személy, aki átjárást biztosít a hivatali „kultúra” és a bűnözői, illetve civil szféra között. A szerzői véleményem szerint nagy valószínűséggel ez az összekötő is jogi végzettségű, gyakran korábbi egyetemi társ, évfolyamtárs vagy tankörtárs, akiben az illető – amennyiben hivatali személy – korlátlanul megbízik. Valószínűleg ő viszi a pénzt, és ő adja ki a megbízást a jogászbűnöző részére. De az is előfordulhat, hogy a megbízás „felülről” érkezik.
Ezt a logikát a szöveg a köznyelvben „elkent ügyeknek” nevezett esetekhez köti, például az Orbán-klán különböző közbeszerzéseihez, autópálya-építéseihez. A 2010-es évek elején még számtalan feljelentés ment be, ám egyetlen ügyben sem indult érdemi nyomozás. Ebből a szerző azt a következtetést vonja le: az ilyen esetekben a megbízás nem kívülről, hanem belülről érkezett.
Közben természetesen azt is érdemes rögzíteni: nincs a jogászbűnözők bal fülében speciális jelzéssel ellátott fülbevaló, tehát külső megkülönböztető jel nincs. Ugyanakkor a a jogászbűnözők körében kifejezetten jellemző a Viber használata kommunikációs csatornaként.
A szerző szerint jogászbűnözővel tárgyalva az ember soha nem talál őszinte tekintetet – ez már pszichológiai jellegű megfigyelés. Ezek az emberek „úgy igazán” sosem néznek a másik szemébe. Ha valaki a hivatali rendtől eltérő módon túlzottan távolságtartó, nem néz a szemünkbe, viselkedésében hunyorgó, összehúzódó, akkor a szöveg szerint alapos gyanú lehet arra, hogy jól felkészült jogászbűnözővel van dolgunk.
Ugyanakkor a szöveg egy másik megfigyelést is hozzátesz: egy „igazi” jogászbűnöző testtartása, testbeszéde és testkommunikációja akár kifejezetten nyílt is lehet. Tenyerei nyitottak, a kommunikációs partner felé fordulnak; nincs mit rejtegetnie, nem takarja a száját, nem néz állandóan a földre, nem hunyorog, nem ül mereven, zártan, keresztbe tett kézzel-lábbal. Ez nem őszinteséget jelez, hanem azt, hogy óriási értéket kockáztat, és ösztönösen védi a saját pozícióját még a tökéletes testbeszéd szintjén is.
A jogászbűnözők – különösen, ha családos emberek – tipikusan kettős életet élnek. A család nem tudja róluk, hogy nem a jog útján, hanem a jogtalanság útján „tepernek”. Ehhez kapcsolódóan kijelenthető: a kettős élet része lehet az alkoholizmus, a drogok és a prostitúciós szolgáltatások igénybevétele – férfiaknál és nőknél egyaránt.
Egy másik jellemző hobbi a nagy utazás, különösen jogászbűnöző házaspárok esetében. Ilyenkor rendszerint csak nagy ügyeket vállalnak: százmilliós nagyságrendben, előre kérik a pénzt, vagy csak nagy cégekkel állnak szóba. Sokszor ügyvédi irodákon keresztül érkeznek ezek a megbízások. Nagy utazáskedvelő, például bíró házaspárok esetében a szöveg szerint nyilvánvaló: a jogászbűnözőség kockázata mellett csak nagy összegekért éri meg „nagy ügyeket” elvállalni.
Nem véletlen – teszi hozzá a szerző –, hogy bizonyos ügyek újra és újra ugyanarra a cégbíróságra, és gyakran ugyanazokhoz a személyeknél landolnak.
Miközben tehát kijelenthető, hogy kettős életet élnek, a jogászbűnözők között is létezik egy kasztrendszer. A kasztrendszer élén Polt Péter áll, a legfőbb ügyész. Emellett létezik egy „tekintélyes” vagy „tekintetes” jogászbűnözői kaszt is: olyan jogászok köre, akik a jogi diplomán túl valamilyen „tudományosnak tűnő” fokozatot is szereztek, esetleg egyetemen oktatnak, tanítanak. A szakmán belül mégis mindenki tudja róluk, hogy ízig-vérig, vastag jogászbűnözők.
A szöveg szerint ők a legveszélyesebbek, mert annyira jól ismerik a jogot, hogy gyakorlatilag kizárt: valaha akár adjunktusi vagy professzori rangon bárki „el tudja kapni” őket. Hiszen azok a fiatal, friss jogászok, akik például a 2026. április 12-i országgyűlési választások után kerülnek olyan pozícióba, hogy egy professzori rangú jogászbűnözővel szemben fellépjenek, gyakran éppen az ő tanítványaik voltak.
Ez a gondolat a szöveg egyik legsúlyosabb állítása: olyan személyeket kellene elkapni, akik hivatalból tisztességet, jogot, erkölcsiséget tanítanak – sőt azt a módszertant is, hogyan lehet az igazi bűnözőket elkapni. Mivel pedig tanítják a módszertant, pontosan tudják azt is, hogy a jogászbűnözői karrierben meddig lehet elmenni. Így az ilyen szereplők – a szöveg megfogalmazásában – nemzeti összefogás és szívós nyomozói munka hiányában biztosan érintetlenek és sértetlenek maradnak.
Ugyanakkor Márki-Zay Péter nyilatkozata mégis meghatározó szerepet játszik: abban a kijelentésben, hogy komoly össztársadalmi igény van arra, hogy a fideszesek börtönbe kerüljenek, és ezzel együtt az őket kiszolgáló jogászbűnözőknek is ott a helyük.
A szerző szerint abban tévedhet a Tisza Párt jelenlegi vezetője Magyar Péter, ha az új magyar rendszert együtt képzeli el azokkal a jogászbűnözőkkel, akik részt vettek az Orbán-rendszer felépítésében és a hatalmas mértékű rablás jogi támogatásában – például azzal, hogy kérdezni sem lehetett, nemhogy büntetőeljárást indítani.
Végül a cikk írója jelzi a kedves olvasóknak: ahogy mondani szokták, „akinek nem inge, ne vegye magnóra”. Vagyis akik nem jogászbűnözők, azok legyenek szívesek ez ügyben ne keressék a szerkesztőséget.